Miért van az, hogy úgy érzed, végre megszabadultál azoktól az emberektől, akik zavaró tényezők voltak az életedben, akadályoztak, és sosem voltak igazán melletted, erre hónapok múlva újra felbukkannak hogy ne haragudj, bocsáss meg, legyünk újra barátok? Miért csak ilyenkor mondják, hogy "nagyrészt én voltak a hibás", amikor meg a szemükbe mondod a véleményed, azt mondják hogy nekik soha nem rótt fel senki ilyet? Persze éles vitában sosem ismernék be, hogy hibásak voltak ők is. Megmondod a véleményed, és ahelyett, hogy elgondolkozna, leugat és elhúz, aztán nem látod többet. Majd hónapokkal később újra megkeres. Kinek kell ez? Miért nem lehet gondolkodni, és magába nézni? Nem azt mondom, hogy én nem lehetek a hibás. Én beismerem, ha hibás vagyok. Ha valaki azt mondja, hogy "szerintem ezt nem jól csinálod", vagy "ne haragudj, de bunkó voltál" elgondolkozom és bocsánatot kérek, nem kapom fel a vizet. De Ő. Ő ott akar lenni életem minden szakaszában. Fontos, hogy ő előbb legyen a szememben mindenkinél, akit szeretek. Legyen ő az első, a központ, az isten, a minden. Közben meg azt rebesgeti, hogy ő nem akar nagy lenni a szemedben. Nem mi? És megsértődik, ha azt mondom, hogy köszi, de nem kérek belőled. Szívd valaki más vérét.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.