.:Last day of magic:.

Miért van az, hogy én sosem vagyok képes tanulni a saját hibáimból? Most jelen pillanatban a szerelem terén. 

A múlt: Lehúztam 4 évet, végigszenvedtem vele, rengeteg vitával, veszekedéssel fűszerezve, és a két kezemen nem tudnám összeszámolni, hányszor mondtuk már egymásnak, hogy köszönöm szépen, de nem kérek belőled, lépj ki az életemből végleg, nélküled akarom folytatni, elegem van. De mégis mindig, hogy ne legyen nyugtunk, valamelyikünk egy idő elteltével újra megkereste a másikat, hogy beszéljük meg, nem bírom, kellesz az életembe. Aztán később újra összevesztünk, majd ugyanott tartottunk, ahol elkezdtük. Mint egy véget nem érő menet a körhintában. Körbe-körbe, amíg csak bírod, majd kiterülsz, és jöhet a következő kör... Egy, vagy másfél év kellett akkor ahhoz, hogy (naiv elképzeléseim szerint) kiszeressek belőle. Volt egy vitánk, egy végső vitánk. Úgy éreztem, nem bírom tovább, és tényleg azt szeretném, ha végleg elfelejthetném. Nem volt szép dolog, de ennek érdekében megbántottam, hazudtam neki, csakhogy nekem könnyebb legyen elszakadnia tőlem. De akkor már nem érdekelt. Hazudott ő is elég sokat, nekem mégis ez volt az első. Éveken át hagytam, hogy néha vezessen az orromnál fogva, és amikor én először hazudtam neki és megbántottam, iszonyatosan fel volt háborodva, de mindez engem már hidegen hagyott, csak hagynánk már békén egymást végre. És amikor azt hittem, hogy tényleg vége, soha nem keres már többé, 1-2 hónapnak kellett eltelnie ahhoz, hogy újra visszajöjjön. (Fél, azóta már talán 1 év is eltelt.) Ezután nem vesztünk már össze, de soha, senki miatt nem sírtam és szenvedtem még annyit, mint miatta, az alatt a "röpke" 4 év alatt. Mind a ketten változtunk, egyikünk sem ugyanaz már, aki volt. Tagadhatatlanul felnőttebbek lettünk. Amikor ez az egész kezdődött, még kicsik, és éretlenek voltunk, de az idő repült felettünk, és a változás nyoma megmaradt. Mert bizony ilyenek az emberek, folyton változnak, mégha észre sem veszik. Mi sem voltunk ez alól kivételek. Változtunk, rossz és jó irányba egyaránt, és csodálkoztunk, amikor ráeszméltünk, hogy már nem ugyanazok vagyunk. Nem hozhatjuk vissza azokat a személyeket, akik 2 évvel ezelőtt beszélgettek, mert már nem tudunk olyanok lenni. A múltbeli árnyék-éneink helyébe 2 új személy lépett, de végülis sikerült megbirkóznunk ezzel is.

És a jelen: És amikor találkoztunk...Zavaros. Rá kellett jönnöm, hogy amit olyan erősen sulykoltam magamba, amiben olyan erősen hittem, az egy pillanat alatt semmivé foszlik. Olyan egyszerű  volt kimondanom magadban, és elhinnem hogy nem, nem fogok beleszeretni újra, mit sem sejtve arról, hogy valójában ki sem szerettem belőle. És végülis mégis, amikor már rájöttem, hogy ez újra megtörtént, menthetetlenül késő volt. De aztán úgy néz ki az egész, mintha ő is akarna valamit...hiszen annyira látszott, hogy jól érezte magát velem. De utána kiderült, hogy valahogy mégsem akarja ezzel elrontani a "barátságunkat..." A barátságunkat, amit én valójában sosem neveztem volna annak. Mert fiú és lány között nem létezhet barátság, nem bizony, akárki akármit mond. Mert egy idő után a másik fél mindig többet akar. Nincs olyan, hogy nem, csak olyan van, hogy idő. Vagy kevés, vagy rengeteg. Csak nevetek magamon, hogy mégis, én naiv, 4 év szenvedés után mit vártam... Nem tudom, ki a fene felelős ott fent ezért, hogy én újra meg újra adom az esélyt az embereknek, elhiszem hogy megváltoznak, de közben, ott legbelül, én is tudom, hogy ez úgysem lesz így. Sosem fog szeretni. Vagy szeret, csak neki most fontosabb más? Remek, szenvedek, kibírom. És mégsem. A barátságunkat már senki nem nevezné barátságnak, kivéve az, akinek egy "barátságban" normális a csókolózás... De persze nekem, a naiv félnek jó ez így, hiszen miért is ne, senki nem írta le ott fent a szabályoknál, hogy ilyet nem lehet...Párnélküli mind a 2 fél. Az ő részéről sem kihasználás ez, tudom nagyon jól. De vajon szeret tényleg, csak most épp más nemes tetsrésze után megy, és vajon meddig fog ez így menni? Meddig csinálhatjuk ezt így, amíg valaki ki nem mondja, hogy elég? Ha beleszeret valakibe. Igen, ez is egy lehetőség...De én meddig bírom? Nem örökre terveztem ezt az egészet, és valljuk be, ennek úgysem lehet heppiend a vége...Pláne nem így... A legjobb szó, ami részemről eszembe jut erre az egészre: Bittersweet... Mert ez bizony az, keserédes, de legtöbbször keserű, mint most is. Én megfogadtam, hogy nem fogok szenvedni miatta, mégis mindig magamnak keverem a dolgokat, kérdéseket teszek fel, amire valójában nem akarok választ kapni, mert úgyis tudom hogy földhözvágna. És földhözvágott, mégpedig nagyon, annyira hogy most jelen pillanatban undorom attól, akire 1 napja még mindennél jobban vágytam. De most mégis úgy érzem, ez az egész nem nyomja el azt, hogy még mindig szeretem...Szeretem, csak hiába. És most újra ott tartok, hogy ki akarok szeretni belőle... Körbe-körbe, újra meg újra. Csak én állíthatom meg... Én vagyok a saját sorsom kovácsa. Csak a sorsom újra meg újra lecsap, káoszba taszít, és pofánröhög.